A szentmise: Jézus keresztáldozatának eseménye
2021. február 11.Már az előző katekézisben rámutattunk a szentmisére mint eseményre, amely mindig aktuális. Boldog John Henry Newman ezt oly gyönyörűen megfogalmazza: „A szentmise nem csupán szavak egymásutánja: nagyszerű cselekmény, a földön lehetséges legnagyobb esemény. Nemcsak megszólítása, hanem – szabad magam így kifejeznem – az Örökkévalónak idehívása. Ő lesz jelen az oltáron Testével és Vérével, Ő, Aki előtt az angyalok hódolnak, és Akit az ördögök rettegnek. Ez az a tiszteletet parancsoló esemény, mely értelmet és célt ad minden részletének is. A szavak szükségesek, de csak mint eszköz és nem mint cél. Nemcsak a kegyelem trónjához felszálló megszólítás, hanem eszköz egy sokkal fenségesebb tény, a konszekráció, az áldozat számára.“A konszekrációval ténylegesen a legfönségesebb esemény valósul meg: Jézus húsvéti áldozata (önátadása) válik ugyanis jelenvalóvá, amely feltámadásával beemeltetik Isten örökkévalóságába. A mindenütt jelenlévő és feltámadott Úr pedig részesít minket áldozatának gyümölcseiből. A szentmise, mint az Utolsó vacsora emlékezete Jézus önátadásáról szól. A kereszten történt áldozat nem más, mint önátadás, amely az egész világot és történelmet átöleli, s a velünk és értünk jelenlévő Isten az Eucharisztiában közel kerül hozzánk. Közelsége a történelmi és egyben megdicsőült Krisztus szentségi-reális jelenlétében jut el csúcspontjára. Ez a közelség a nyitott és tiszta szívű embert megértinti, konkrét, történelmi, a tér és idő adta eseményszerűségében: az Eucharisztiává átváltozott kenyér és bor „korlátozott” szentségében. Igen, az Eucharisztia Isten történelmi korlátoltságának paradoxona.Az áldozat, mint odaadás is utal erre a történelmi „korlátoltságra”. A görög paradidómi ige átad, odaad jelentése ugyanis Jézus halálának pillanatára utal, amely Isten aktív történelmi cselekvésének beteljesedése. Jézus áldozata valós áldozat, szeretetből fakadó, amint mondja Szent Pál: Isten Fia „szeretett és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Látjuk tehát az Eucharisztia áldozat-jellegét is, amelyre az elmúlt századok teológiai-spirituális gondolkodásában nagy hangsúlyt fektettek. A szentmise Jézus keresztáldozatának megjelenítése a kenyér és bor színei alatt. A „test” a sémita szóhasználat szerint az Úr Jézus személyének kézzelfogható valóságát jelenti. A „vér” pedig az Istennel való új szövetség megkötésére ontatik ki. Isten üdvözítő szándéka mélyén a halált önként vállaló Úr az új szövetség megkötésében megerősíti, hogy ő a történelem Ura, aki a legkézzefoghatóbb jelenléti formát választja a test és vér egységében. Isten történelmi önajándékozása tehát Jézus személyében eljutott teljességére, és visszavonhatatlanul győzelmesnek bizonyult halálában. Mert benne szemlélhetjük Isten feltétel nélküli szolidaritását, szeretetét és irgalmát az emberiség iránt.A vacsora megismétlésében, amit Jézus akart, jelenvalóvá lesz a kereszten hozott áldozata is, mert ott testét és vérét adja. Jézus alapítása szerint csak így lehet jelenvalóvá: a testben és vérben ugyanis mindent odaadott. Így az Eucharisztia misztériumában az egész Krisztus-esemény jelenvalóvá lesz: megtestesülése, szenvedése, halála, feltámadása, megdicsőülése.De a szentmise Krisztus húsvéti misztériumának emlékezete is. Ez az emlékezés Jézus Krisztus egyedülálló önátadására megadja életünk teljes értelmét. Ezért annak belátására, mennyire fontos és értékes a szentmise, mindenekelőtt az „emlékezet“ bibliai értelmét kell megértenünk. Az „nem csupán visszaemlékezés a múlt eseményeire, hanem azokat bizonyos módon jelenvalóvá és jelen idejűvé is teszi. Izrael így érti szabadulását Egyiptomból: valahányszor ünneplik a húsvétot, a kivonulás eseményei megjelennek a hívők emlékezetében, hogy életüket ezen eseményeknek megfelelően alakítsák" (A Katolikus Egyház katekizmusa, 1363). Kínszenvedésével, halálával, feltámadásával és mennybemenetelével Jézus Krisztus beteljesítette a húsvétot. A szentmise pedig az ő húsvétjának emlékezete: ezt a „kivonulást“ – a világból való kilépést – értünk szeretetből vállalta, hogy kivezessen minket a szolgaságból, és bevezessen minket az örök életetbe. Tehát a szentmise nem csak megemlékezés, hanem annak jelenvalóvá tétele, ami Krisztus-misztérium történelmi konkretizációjában megvalósult. Ezt támasztja alá XII. Piusz pápa is Mediator Dei kezdetű körlevele: „A legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök Főpap alapított és szolgái által az Egyházban mindenkor megújít, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja. … a szentmiseáldozat tehát nem üres és egyszerű megemlékezés Jézus Krisztus szenvedéseiről és haláláról, hanem igazi és valóságos áldozat, amelyben az örök Főpap vérontás nélkül ugyanazt cselekszi, amit a keresztfán tett, feláldozván magát kedves ajándékul a mennyei Atyának. … más azonban az áldozat bemutatásának módja, amelyben Krisztus felajánlásra kerül. A kereszten ugyanis önmagát és szenvedéseit Istennek teljességgel odaadta, az áldozati tárgy feláldozása pedig az ő szabad akaratból vállalt véres halála által következett be. Ezzel szemben az oltáráldozatban – emberi természetének megdicsőült állapota miatt – „a halál többé nem uralkodik rajta” [Róm 6,9], ennélfogva a vérontás többé nem lehetséges, az isteni bölcsesség azonban úgy intézkedett, hogy ennek ellenére Üdvözítőnk feláldoztatása bizonyos külső jelek által, amelyek halálának jelképei, csodálatos módon bekövetkezzék. A kenyér átváltozik az ő testévé, a bor pedig az ő vérévé, oly módon, hogy valóságos teste és vére van jelen, míg a szentségi színek, amelyek alatt jelen van, testének és vérének véres különválasztását jelenítik meg. Ily módon a kálváriahegyi valóságos halál emlékezete minden szentmiseáldozatban megismétlődik, ahányszor nyilvánvaló külső jelek utalnak rá és bizonyítják, hogy Jézus krisztus az áldozat állapotában van.“Az Eucharisztia mindig Isten üdvözítő tevékenységének csúcspontjához vezet minket: az Úr Jézus megtört kenyérré teszi önmagát értünk, s ezáltal ránk árasztja egész irgalmát és szeretetét, ahogyan a kereszten tette, hogy így megújítsa szívünket, létünket és azt a módot, ahogyan őhozzá és testvéreinkhez viszonyulunk. A II. vatikáni zsinat ezt mondja: „Valahányszor bemutatjuk az oltáron a keresztáldozatot, amelyben Krisztus, a mi húsvéti bárányunk feláldoztatott, megváltásunk műve valósul meg“ (Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 3).Az áldozat Isten világában azonban a győzelemben teljesedik be. Az elégő [gyertya] lét (élet) győzelmi jele a szeretet el nem múló melegsége. Isten mindent felülmúló, átalakító szeretetének melegsége. Ez a szeretet a feltámadt Jézus szeretete. Ferenc pápa egyik katekézisében úgy nyilatkozik az Eucharisztiáról, hogy „az Eucharisztia minden bemutatása a feltámadt Jézusnak, a soha le nem nyugvó napnak a fénysugara. A szentmisén, különösen a vasárnapi misén való részvétel azt jelenti, hogy belépünk a feltámadt Krisztus győzelmébe, az ő fénye megvilágosítja értelmünket, az ő melege felmelegíti szívünket. Az eucharisztikus ünneplésen keresztül a Szentlélek részesévé tesz minket az isteni életnek, amely képes dicsőségesen átalakítani egész halandó létünket. Amikor pedig az Úr Jézus átlép a halálból az életbe, az időből az örökkévalóságba, akkor minket is magával visz, hogy ezt a húsvéti átvonulást végbevigyük. A misében húsvéti átvonulás történik. A misében a halott és feltámadt Jézussal vagyunk együtt, aki előrehúz minket az örök életbe. A misében egyesülünk vele. Sőt, Krisztus él bennünk, és mi őbenne élünk. «Krisztussal engem is keresztre feszítettek – mondja Szent Pál –, és már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Ezt az életet, amelyet testben élek, Isten Fiának hitében élem, aki szeretett engem és feláldozta magát értem» (Gal 2,19-20).“Az áldozat mindig meghalást jelent. Ettől természetesen fél az ember: a haláltól és a halálfélelemtől. De Jézus – áldozatának erejével – épphogy megment minket a haláltól. Nemcsak a testi halál hatalmától, hanem a lelki haláltól is, amelyet a bűn hoz létre, amikor életünk beszennyeződik, elveszti szépségét, értelmét, és enyészetnek indul. Krisztus azonban visszaadja életünket! Krisztus az élet teljessége, és amikor megküzdött a halállal, örökre megsemmisítette azt. A szentmise liturgiájának lényeges eleme, hogy kifejezze ezt a valóságot. Az első húsvéti prefáció ezt így tárja elénk: „halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett nékünk“. A IV. eucharisztikus ima pedig a húsvéti misztérium egységét így fogalmazza meg: „Feltámadásával legyőzte a halált és újjáteremtette az életet“ (IV.). Krisztus húsvétja végleges győzelem a halálon, mert ő a legnagyobb szeretetcselekedetté változtatta halálát. Szeretetből halt meg! Az Eucharisztiában pedig eme húsvéti, győztes szeretetét akarja átadni nekünk. Ha hittel fogadjuk, mi is valóban szeretni tudjuk Istent és felebarátainkat, úgy tudunk szeretni, ahogyan ő szeretett minket: feláldozva életünket. Ha Krisztus szeretete bennem van, akkor teljesen oda tudom adni magam másoknak, abban a belső bizonyosságban, hogy ha mások megsebeznének is engem, nem halnék meg; különben védekeznem kellene. A vértanúk épp abból a bizonyosságból fakadóan adták oda életüket, hogy Krisztus győzött a halálon. Csak akkor vagyunk igazán szabadok önmagunk félelem nélküli odaadására, ha megtapasztaljuk Krisztusnak ezt a hatalmát, az ő szeretetének hatalmát. Ez a szentmise: belépés Jézus kínszenvedésébe, halálába, feltámadásába, mennybemenetelébe.Amikor szentmisét ünneplünk, jelenvalóvá és hatékonnyá válik húsvét titka, és látjuk az emlékezet (commemoratio) értelmét. Az eucharisztián való részvétellel belépünk Krisztus húsvéti misztériumába, átlépünk vele együtt a halálból az életbe. Jézus egyetlen áldozata pedig folytonosan hat a történelemben, s az Egyház mint történelmi valóság a liturgikus cselekményben jelenvalóvá és hatékonnyá teszi.
| Előző | Vissza a katekézisekhez | Következő |