Szentségek
A szentségkiszolgáltatás gyakorlata az egyháztörénelem során fokozatosan bontakozott ki. Az idők során a különböző teológusok hol több, hol kevesebb szentséget ismertek el. A középkorban mind szilárdabbá vált az a nézet, amely szerint a szentségek száma hét. A kérdésben a Tridenti Zsinat hozott végleges döntést, amikor a szentségek hetes számáról dogmatikus érvénnyel nyilatkozott. E döntést a reformátorokkal szemben fogalmazta meg, akik a szentségek számát kettőre korlátozták.
Keresztség
Kiszolgáltatója: Rendes kiszolgáltatója a püspök, pap vagy diakónus. Rendkívüli kiszolgáltatója lehet bárki: az is, aki maga nincs megkeresztelve és/vagy nem hisz Istenben. Felvevője: Bárki, aki még nincs megkeresztelve. Anyaga: Távolabbi anyaga a víz. Közelebbi anyaga a vízben való megmerítkezés vagy vízzel való leöntés. Formája: A kiszolgáltató szavai: „N., én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Elnevezése: A magyar nyelvben a szentség kiszolgáltatásához kapcsolódó egyik kiegészítő szertartásból származik: a homlok kereszt alakban történő megkenéséből. Egyéb: A katolikus tanítás szerint a keresztség megtisztít az áteredő bűntől és eltörli a személyes bűnöket. Általa leszünk Isten gyermekei és az egyház tagjai. A keresztség eltörölhetetlen karaktert (pecsétet) adó szentség, ezért ismételt kiszolgáltatása nem lehetséges. Az ősegyház első komolyabb vitáinak egyike volt, hogy az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség érvényes-e, vagy az eretnekségből megtérőt újra kell-e keresztelni. A viták lezárultával általánosan megszilárdult az a vélemény, amely szerint az eretnekkeresztség is érvényes: nem kell, de nem is lehet újrakeresztelni az egyházzal közösségben nem lévő csoportok által egyszer már megkeresztelt személyeket. Ökumenikus vonatkozás: A keresztséget a protestantizmus is szentségnek tekinti, de tagadja objektív bűntörlő hatását.
Keresztelőre jelentkezni plébániánkon az alábbiak szerint lehet.
Bérmálás
Kiszolgáltatója: Rendes kiszolgáltatója a püspök; rendkívüli, de megengedett kiszolgáltatója a püspöki engedéllyel rendelkező pap. Felvevője: Minden megkeresztelt, de még meg nem bérmált személy. Anyaga: Távolabbi anyaga a krizma, közelebbi anyaga a kézrátétel és a homlok (a keleti egyházban több testrész) krizmával történő megkenése. Formája: A kiszolgáltató szavai a nyugati egyházban: „N., vedd a Szentlélek ajándékának jelét”, a keleti egyházakban: „A Szentlélek ajándékának pecsétje.” Elnevezése: A bérmálás latin neve sacramentum confirmationis, azaz a megerősítés szentsége. Egyéb: A bérmálás eltörölhetetlen karaktert adó szentség, ezért ismételt kiszolgáltatása nem lehetséges. A keleti egyházakban a bérmálásra rögtön a keresztelés után sor kerül. A nyugati egyházban ez csak felnőttkeresztelés esetén van így, hiszen itt a bérmálást a „keresztény nagykorúság szentségének” is szokás nevezni. A bérmálás kiszolgáltatásakor az egyház azért imádkozik, hogy a megbérmáltat ugyanaz az erő töltse el, mint az első pünkösdkor az apostolokat. A katolikus karizmatikus megújulás közösségeiben szinte elvárás, hogy a megbérmált életében látható fordulat álljon be, és elkezdje használni az Istentől kapott karizmákat. Ökumenikus vonatkozás: Számos protestáns egyházban él a konfirmáció gyakorlata, de nem tekintik sákramentumnak.
Eucharisztia
Kiszolgáltatója: Kiszolgáltató alatt érthetjük azt, aki létrehozza az Eucharisztiát, vagyis aki a szentmisében a kenyeret és a bort Jézus Krisztus testévé és vérévé változtatja. Ilyen értelemben a kiszolgáltató a püspök vagy pap. Ugyanakkor az Eucharisztia tényleges kiszolgáltatása az áldoztatás aktusa, s így további rendes kiszolgáltatónak tekinthető a diakónus és az akolitus is. Rendkívüli kiszolgáltatója lehet bárki, akit indokolt esetben megbíznak az áldoztatással. Felvevője: A megszentelő kegyelem állapotában lévő, megkeresztelt ember. Anyaga: Érvényes anyag kizárólag a búzakenyér és a szőlőbor. A latin egyházban többnyire kovásztalan kenyeret használnak, a keleti rítusokban kovászosat. Ennek a hajdan nagy vitát kiváltó különbségnek ma már nincs teológiai jelentősége. Formája: Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott, a kiszolgáltató kimondott szavai: „…ez az én testem…”, illetve „…ez az én vérem….” Elnevezése: A görög ευχαριστία szó hálaadást jelent. Magyar fordítása többjelentésű szó: egyrészt a szentmisét jelöli (ilyenkor kis kezdőbetűvel írjuk), másrészt jelenti a kenyér és a bor színe alatt valóságosan jelen lévő Jézus Krisztust is. Ebben az értelemben bevett szokás a nagy kezdőbetű használata, s ilyen értelemben szinonimája az Oltáriszentség. Egyéb: A teológiatörténetben vitatott kérdésnek számított, hogy konkrétan mely mozzanat eszközli az átváltoztatást. A katolikus tanítás a fenti szavakban találta meg erre a választ. Az ortodox álláspont szerint azonban a Jézus szavait megelőző epiklézis (a Szentlélek lehívása) ugyanilyen jelentőséggel bír. A mai teológiában mind elterjedtebb az a nézet, hogy az eucharisztikus ima egységes egészet alkot, és hibás megközelítés az egyes szavak boncolgatása. A történelemben komoly probléma volt a két szín alatti áldozás kérdése. A katolikus tanítás szerint mind a kenyér, mind a bor színe alatt a teljes Krisztus van jelen, tehát kegyelemtani jelentősége nincs annak, hogy egy vagy két szín alatt áldozunk-e. Egyetlen előírás, hogy a szentmisében legalább egyvalaki (lehetőleg a celebráns) áldozzon két szín alatt. A köznapi gyakorlatban a hívek csak a kenyér színe alatt veszik magukhoz Jézust, a II. Vatikáni Zsinat óta azonban legitim lehetőség a két szín alatti áldozás is. Ökumenikus vonatkozás: Az eucharisztia szertartását valamilyen módon minden protestáns felekezetben gyakorolják, s többségükben szentségnek is tekintik.
Bűnbocsánat
Kiszolgáltatója: A püspök vagy a pap. Felvevője: Bármely megkeresztelt ember. Anyaga: E szentségnél anyagról csak analóg módon beszélhetünk; ilyen értelemben fogalmazhatunk úgy, hogy a bűnbocsánat szentségének anyaga a megbánt bűn. Formája: A kiszolgáltató feloldozó szavai. Ezek a nyugati egyház jelenlegi gyakorlatában a következők: „ És én feloldozlak téged bűneidtől, az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.” Elnevezése: A szentséget szokásos módon nevezik a bűnbánat vagy a gyónás szentségének. Egyik elnevezés sem tekinthető kifejezetten helytelennek. Akik mégis a bűnbocsánat vagy a kiengesztelődés szentségekifejezést preferálják, azok úgy érvelnek, hogy mind a bűnbánat, mind a bűnök bevallása (a tényleges gyónás) a szentségnek – mint Istennel való találkozásnak – az emberi oldalához tartoznak. Amitől a bűnbevallás aktusa ténylegesen szentség, vagyis a kegyelem hatékony jele, az az isteni közreműködés, amely viszont a megbocsátás aktusában jelenik meg. Egyéb: E szentség kiszolgáltatásának napjainkban csaknem egyetlen ismert formája a pap és a bűnbánó négyszemközti találkozásában megvalósuló fülbegyónás. A keresztény ókorban azonban a többnyire titkos bűnvallomás után mind az elégtétel (vezeklés, vagy akár az egyház közösségéből való kizárás), mind pedig a hosszú bűnbánattartást követő visszafogadás nyilvánosan, az egész gyülekezet színe előtt zajlott. Az ókori keresztény élet egyik színfoltja az ún. una poenitentia tana és gyakorlata. Ezen elképzelés szerint a megkeresztelt embernek életében mindössze egyetlen lehetősége van arra, hogy még egyszer bocsánatot nyerjen elkövetett bűneire. Ezért terjedt el egy időben az a – mai szemmel anomáliának tekinthető – jelenség, hogy a megtérők a keresztséget igyekeztek „minél később” felvenni, az azt követő bűnvallást pedig utolsó órájukra tartogatták. Ezt a nézetet a katolikus teológia soha nem fogadta el, a gyakorlatban pedig nincs korlátozás arra nézve, hogy hányszor vehető fel a bűnbocsánat szentsége. A gyónásnak a hatályos egyházjogi szabályozás szerint kötelező kísérője, teológiai aspektusból mégis csupán járulékos eleme a penitencia (elégtétel). Ennek tudatos el nem végzése ugyan bűnnek minősül, a feloldozás érvényességének azonban nem előfeltétele. Ökumenikus vonatkozás: A négyszemközti, több kiválasztott vezető előtti vagy épp a teljes gyülekezet előtt gyakorolt bűnvallás többnyire része a protestáns egyházak hitéletének is. A bűnösnek ilyenkor „hirdetik” bűnei bocsánatát, de magának az aktusnak nem tulajdonítanak kegyelemközlő hatást, és nem tekintik szentségnek.
Betegek kenete
Kiszolgáltatója: A püspök vagy a pap. Felvevője: A súlyosan beteg vagy más okból életveszélyben lévő ember. Anyaga: Távolabbi anyaga a püspök által megszentelt olaj, rendkívüli esetben bármely más – a szentség kiszolgáltatását megelőzően megáldott – növényi olaj. Közelebbi anyaga a beteg homlokának és kezének olajjal való megkenése. Formája: A kiszolgáltató szavai: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” Elnevezése: A II. Vatikáni Zsinatot megelőzően e szentség hivatalos elnevezése az utolsó kenet volt. A mai lelkipásztori gyakorlatban tudatosan igyekeznek kerülni ezt a kifejezést. A kenet ugyanis nem a haldoklók, hanem a betegek számára rendeltetett. Gyógyulás után, újabb betegség esetén, vagy éppen komolyabb műtétre készülve a szentség ismételten fölvehető. Egyéb: A Tridenti Zsinat a szent kenet hatásainak taglalásakor kifejezetten, hittételként tanítja, hogy e szentség fölvétele adott esetben a beteg testi gyógyulását is eredményezheti. Ökumenikus vonatkozás: A betegekért, adott esetben a beteggel közösen mondott ima minden felekezetben jelen van, de nem szentségként. A karizmatikus közösségek életében elemi gyakorlat a gyógyító szolgálat, amelynek során a lelkész, a pásztor, vagy csupán néhány testvér – többnyire kézrátétellel – imádkozik a beteg fölött, s ez hitük és beszámolóik szerint gyakran eredményez testi gyógyulást. E gyakorlat egyébként a katolikus karizmatikus megújulásban is ismert.
Egyházi rend (papság szentsége)
Kiszolgáltatója: A püspök. Felvevője: Az a megkeresztelt férfi, akit az egyház alkalmasnak talál. Püspökszentelés esetén a megengedett kiszolgáltatás előfeltétele a pápa apostoli parancsa. Anyaga: Távolabbi anyaga a krizma, közelebbi anyaga a krizmával való megkenés. Formája: A püspök felszentelő imája. Egyéb: Az egyházi rend eltörölhetetlen karaktert adó szentség, ezért ismételt kiszolgáltatása nem lehetséges. Akit diakónussá, pappá, majd püspökké szentelnek, nem háromszor veszi föl ugyanazt a szentséget, nem is három szentséget vesz föl, hanem egyetlen szentséget három fokozatban. Visszatérő kérdése a dogmatikának, hogy elvileg lehetséges-e nőket pappá szentelni. A hivatalos katolikus válasz erre a merev és egyértelmű nem. Ugyanakkor vitatott, hogy az elutasítás hittételnek tekintendő-e. A pápaság nem önálló fokozata az egyházi rend szentségének, hanem választás útján nyert hivatal. Szentségtanilag a pápa ugyanúgy püspök, mint bármely más püspök. Ezért hibás az, ha valaki „pápává szentelésről” beszél. Ökumenikus vonatkozás: A protestáns felekezetek többségében is létezik bizonyos fokú hierarchia, és a különböző (vezetői, tanítói, liturgikus) szolgálatok személyhez kötődése. Az apostoli szukcesszió fogalmát azonban nem alkalmazzák, és a papság intézményét nem tekintik szentségnek.
Házasság
Kiszolgáltatója: A közhiedelemmel ellentétben a házasságot nem a pap szolgáltatja ki a házasulandóknak, hanem a jegyesek szolgáltatják ki egymásnak. A pap vagy diakónus jelenléte kötelező előírás, de nem dogmatikai szükségszerűség, hanem egyházjogi rendelkezés. Felvevője: Az a szabad állapotú, felnőtt férfi és nő, akiket ettől az egyházjog valamilyen oknál fogva nem tilt el. Anyaga és formája: A házasság esetében csak analóg értelemben beszélhetünk erről. Ha valamiért mégis szükséges erőltetni a hülemorfizmus kategóriáit, akkor szokásosan úgy fogalmaznak a teológusok: a jegyesek házassági szándéka tekinthető anyagnak, a házassági szándék kinyilvánítása pedig formának. A szándék kinyilvánításának szavai: „N., Isten színe előtt feleségül veszlek. – N., Isten színe előtt feleségül megyek hozzád.” Egyéb: A hivatalos katolikus tanítás a házasság lényegi tulajdonságának tekinti az egységet és a felbonthatatlanságot. Az első azt jelenti, hogy a házasság egy férfi és egy nő köteléke, utóbbi pedig azt, hogy az érvényesen megkötött házasságot objektív lehetetlenség megszüntetni mindaddig, amíg mindkét fél életben van. Bevett gyakorlat a házasságok annullálása. Ezen egyházjogi procedúra során azt állapítják meg, hogy – gyakran minden látszat ellenére – a házassági kötelék soha nem is jött létre. A házasság, szemben azzal, ahogy felbonthatatlanságából elsőre gondolni lehetne, nem jegyadó szentség. Ezért lehetséges az, hogy a házastárs halála után az életben maradt fél ismételten szentségi házasságot kössön. Ökumenikus vonatkozás: A házasságkötés szertartása a protestáns liturgiákban is létezik, beleértve az Isten előtt kimondott „igen”-t és az egyház által adott áldást is, de a köteléket nem tekintik sem szentségnek, sem felbonthatatlannak.