Miért járunk szentmisére? – Első rész


2021. február 11.

Az eucharisztia vasárnapi megünneplése az Egyház életének középpontjában áll (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2177). A szentmise ünneplése az első keresztények számára öntudatuk legmélyebb jele és megvalósulása volt. Fontos ezt elsőként megemlíteni, mert a szentmiseáldozat ünneplése Jézus Krisztus feltámadása óta a keresztény élet középpontjában állt. Bárminemű változás ellenére ez az esemény mindig központi helyet foglalt el az Egyház életében. Fontossága nem változhatott, hiszen az Egyház kezdeteitől fogva megszakítás nélkül benne ismerte föl a feltámadott Urat; hitét, reményét és szeretetét az Eucharisztia alapozta meg. Az ünneplés történelmi háttere tehát világos: ahol a kereszténység terjedni kezdett, az Egyház ünnepelte a liturgiát, mégpedig az „Úr napján” (Jel 1,10), vagyis vasárnap. Az Egyház történelmének minden korszaka elegendő bizonyosságot hordoz arra vonatkozóan, hogy mennyire fontosnak tartották minden kor keresztényei a szentmisét. Azt a kiapadhatatlan forrást látták benne, amely maga Jézus Krisztus. A pogányság mindenkori erkölcsi nívóját megelégelő keresztények így bármi kompromisszum nélkül Jézushoz, az Isten Fiához fordultak, akár életük feláldozása árán is. Jézus, a legtisztább Forrás, minden jónak forrása olyan vonzalmat keltett bennük, hogy ellenállhatatlanul engedtek ennek a vonzásnak. Jézus Utolsó vacsorán elhangzott szavaiban olyan egyetemes, mindent átívelő valóságot tapasztaltak meg, amely egyszerre alázatba merül és fönséget sugároz, feltétel nélküli igazságot hordoz és szeretetre szólít fel, áldozatot kíván meg, s mégis élet fakad belőle.Az első keresztények alapvető meggyőződése volt a feltámadott Úr láttán, hogy mennybemenetele után sem hagyja el övéit, hanem szüntelenül velük marad, mégpedig abban a hit által táplált cselekményben, amelyet ő maga rendelt, hogy emlékezetére cselekedjék. A tanítványok nagyon komolyan vették Jézus szándékát. A kenyér és bor fölött elhangzott szavak is olyan jelenről tanúskodnak, amely nem maradhat a múló pillanat egyszerű megvalósulásaként. Az Utolsó vacsora eseménye ugyanis előre jelez. A Jézus általi megváltói áldozatra mutat. A kenyér és a bor konszekrációja azontúl az egész emberiség megszentelését jelzi és valósítja meg. S ezt a jövőbe kifeszülő jézusi szándékot az apostolok nagyon tisztán látták. Az Utolsó vacsora minden korra mutató jelentősége alkotta az első keresztények gyülekezetének magvát. Az apostolok egyszerűen azt tették, amit Jézus, az ő Uruk tett a kenyértörés közösségében… Ha a világ megváltásának műve egyetemes esemény – s a nagycsütörtök esti vacsorán Jézus már elővételezi azt –, akkor minden gesztusnak szükségképpen túl kell mutatnia azon a szűk történelmi kereten, amelyben a Krisztus-esemény megvalósult. A megváltás művét ezentúl minden ember számára ismertté kell tenni, a belőle fakadó erő megtapasztalható módon kell, hogy megérintse az emberiséget. Ennek a szent szándéknak ötvözete a szentmise. Nagyon konkrét, időt és teret megszentelő esemény. Az Úr áldozata kikerülhetetlen, Isten gyermekei számára folytonos erőforrás. Ez tapasztalható az Egyház mindenkori gyakorlatában, hiszen a szentmise ünneplése a kezdetektől folyamatosan átíveli az Egyház életét. Ez a mai napig szakadatlanul megvalósuló történelmi folytonosság önmagában is nagyon komoly érvet kínál az Eucharisztia ünneplésének fontosságához. Mennyire fönséges, hogy kétezer éve minden pillanatban ünneplik valahol a szentmisét a világon. Az Egyház folyamatosan imádkozik, amelyben az Úr szüntelenül átadja magát a világnak, áldozatának megjelenítésében maga is szüntelen hódolatot nyújt az Atyának. Isten Krisztusban megvalósuló alázatos önátadása a világnak pedig maga köré gyűjt embereket. Figyelmet ébreszt, elgondolkoztat, visszavezet létünk legmélyebb gyökereihez… Hétről-hétre, sőt napról-napra hívogat, hogy áldozatának részesei lehessünk.Mi, keresztények azért is megyünk szentmisére vasárnap, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, vagy jobban mondva: hogy engedjük, hogy ő találkozhasson velünk, hogy hallgassuk az ő szavát, hogy étkezzünk asztalánál, és így Egyházzá, vagyis az ő élő, titokzatos testévé váljunk a világban. Az eucharisztia ünneplése, az Úr élő jelenléte köztünk és értünk. A vasárnapi szentmise ünneplése tehát a hét csúcspontja. Az Úrral való vasárnapi találkozás megadja az erőt, hogy bizakodva és bátran éljük meg a jelent, és reménykedve haladjuk előre. Mi, keresztények ezért megyünk szentmisére, hogy találkozzunk az Úrral vasárnap, az eucharisztikus ünneplésben. „A szentségi egyesülés a feltámadt és örökké élő Jézussal elővételezi az alkonyt nem ismerő vasárnapot, amikor nem lesz többé gürcölés, sem fájdalom, sem gyász, sem könny, hanem csak annak öröme, hogy teljesen és örökre az Úrral élhetünk. A vasárnapi mise erről a boldog pihenésről is beszél nekünk, arra tanít, hogy a mindennapi taposómalomban bízzuk magunkat a mennyei Atya gondviselésére”. (Ferenc pápa). A szentmisére nekünk van szükségünk, nem Istennek. Oly szépen fejezi ezt ki a IV. közös prefáció: „A te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik”. Ezért nem is az egyházi előírás, mint parancs fontos számunkra.Nekünk, keresztényeknek azért van szükségünk arra, hogy részt vegyünk a vasárnapi szentmisén, mert egyedül Jézus kegyelmével, az ő bennünk és köztünk való jelenlétével tudjuk teljesíteni parancsát, és csak így tudunk az ő hiteles tanúivá válni.Aranyszájú Szent János ókeresztény egyházatya már a IV. század alkonyán tartott egy homíliát, amelyben arról szól, miért fontos templomba járni. Urunk megjelenésének ünnepén elhangzott homíliáról van szó. Ebből szeretnék egy részletet közölni. Zseniális retorikával és meggyőző erővel tárja hívei elé a szent Eucharisztia erejét és a szentmise fontosságát:„Ma mindnyájan örültök, csak én vagyok szomorú. Ha magam előtt látom a lelkek tömegét, az Egyház végtelen gazdagságát, rögtön azon kezdek gondolkodni: Ha elmúlik az ünnep és elszéled, hazamegy ez a tömeg, fáj és sír a lelkem, hogy az Egyház, ennyi gyermek édesanyja, nem tud minden összejövetelen örülni nektek, csak ünnepen. Micsoda vigasság, milyen öröm, Istennek milyen dicsőség, nektek milyen nagy lelki hasznotok volna, ha minden alkalommal ennyi embert látnánk összeseregleni a templomban. A hajósok és kormányosok mindent megtesznek, hogy jól hajózzanak a tengeren és elérjék a kikötőt. Mi pedig az egész tengeri úton hányódni akarunk, az élet viharában folyton veszélybe rohanunk. Az államügyek és törvénykezés iránt érdeklődünk, ide pedig évente alig akarunk egyszer vagy kétszer eljönni.Elfelejtitek, hogy ami a kikötő a tengernek, annak szánta Isten az Egyházat a falvakban és városokban, hogy oda meneküljünk az élet viharából és teljes csendet élvezhessünk. Nincs itt félelmetes hullámverés vagy kalózok rajtaütése, nem gyülekeznek ide a gonoszok, nincs itt ereje a viharnak, nincs hatalma a gonosz léleknek. A kikötő mindenektől mentes. Ez a lelkek kikötője. Mindnyájan igazolhattok engem. Csak tárja fel valaki a lelkét, mennyi nyugalmat talál benne. Nem fogja el a harag, nem lángol a test vágya, nem mardossa a gyűlölet. Nem esik kétségbe, nem őrli fel hiú ábránd, sőt mindezeket a vad szenvedélyeket legyűri. Mikor a Szentírás isteni dallamként száll a fülébe, ahányszor csak hallja, mindig lecsendesíti vad indulatait. Hát nem szerencsétlen az olyan, aki ekkora tudományban lehetne járatos és nem megy, nem siet mindnyájunk közös édesanyjához, az Egyházhoz?Tudnál nekem mondani ennél szükségesebb időtöltést? Van ennél hasznosabb összejövetel? Mi akadályoz abban, hogy velünk együtt legyél? Csak nem a szegénységet hozod fel akadályul a szép gyülekezetből való távolmaradáshoz? Nem jogos a kifogásod.Hét napja van a hétnek. Isten ezt a hét napot megosztotta velünk. De nem saját magának adta a nagyobbat és nekünk a kisebbet, még csak nem is felezte meg, nem adott hármat és nem tartott meg hármat, hanem neked hatot adott, magának pedig egyet hagyott. És még ezen az egyetlenen is egész nap a dolgaid után szaladgálsz. Úgy teszel, mint a templomfosztogatók, mert ugyanazt végzed te is. Ez a nap szent és arra való, hogy lelkünk megteljék szent igékkel. Te mégis elrabolod ettől és beszennyezed anyagias gondjaiddal.Mit beszélek egész napról? Amit az özvegyasszony tett az alamizsnálkodásnál, azt cselekedd te is a nap megfelelő órájában. Az özvegy 2 fillért adott ... és sok kegyelmet nyert Istentől. Te is adj kamatra két órát Istennek és ezer nap hasznát látod házadban. Ha ezt nem teszed, vigyázz, úgy ne járj, hogy miközben azon rettegsz, hogy a nap egyetlen percében is kárba vész a földi hasznod, azalatt elveszítsd egy egész év fáradságát.Isten szétszórja az összegyűjtött kincseket, ha nem törődünk Vele. Már a zsidóknak is azt mondta, megfenyegetve őket, mikor elhanyagolták a templom gondozását: „Sokra számítottatok, de íme kevés lett; hazavittétek a termést, de én elfújtam. Miért? – úgymond a seregek Ura. Azért, mert az én házam romokban hever, közületek pedig ki-ki a maga házába siet” (Agg 1,9).Mondd meg, hogyan taníthassunk meg a szükségesekre, ha évente egyszer vagy legfeljebb kétszer jössz ide. Mit tudsz a lélekről, a testről, a halhatatlanságról, az égi királyságról, a másvilági büntetésről, a pokolról? Nem tanulod meg, milyen nagylelkű az Isten, milyen megbocsátó. Mi a bánat, a keresztség, a bűnök bocsánata; milyenek az angyalok és az ördögök? Nem tudod, milyen az emberi természet, milyen az angyalok jósága, az ördögök gonoszsága és kísértése. Milyen a szervezetünk, melyek a hittételeink; mi az igaz hit és a gonosz eretnekség. Mindent, sőt ennél többet is kell tudnia a kereszténynek. Mindezekről számot kell adnotok, ha megkérdeznek benneteket. De ezeknek még kis részét sem ismeritek meg, ha évenkint egyszer jöttök, csak úgy mellékesen: nem lelki szükségletből, csak az ünnep megszokása miatt. Milyen jó lenne, ha minden idejöveteledkor ezek közül legalább egyet pontosan megismernél. […] Most pedig nem egyetlen tudományt akarunk elsajátítani, hanem mindennél nagyobbat és fontosabbat: hogyan járhatok Isten kedvében, hogyan érhetem el az égi javakat. Hát azt hiszitek, hogy mindezeket csak úgy mellékesen is el lehet sajátítani? Micsoda esztelenség! Ez a tudomány nagy lelkiismeretet kíván. Kiviláglik a következőből: „Vegyétek magatokra az én igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű; és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29). A próféta pedig így mondja: „Jöjjetek fiaim, hallgassatok reám! Hadd oktassalak az Úr félelmére” (Zsolt 33,12). Más helyen pedig: „Álljatok meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten. Magasztalnia kell engem a nemzeteknek s magasztalnia a földnek” (Zsolt 45,11). Lám, milyen szorgalom kell, hogy ezt az isteni bölcseletet megismerhessük”. (Részlet a homíliából Urunk megjelenésének ünnepére).

Előző Vissza a katekézisekhez Következő